Vásári forgatagban, ahol színvonalas népzene szólt, népi kézműves termékekben sem volt hiány, egy résztvevőn megakadt a szemem. Pontosabban nem rajta, hanem azon, amit viselt – a cifraszűrt utánzó valamin. Valamin, mert az igazi szűr… nos, az egészen más.

Racka szőrből, majd merinógyapjúból készült; volt belőle dísztelen és hímzett, rátétes is. Időnként tiltották, de mit sem értek vele: egykor még egy ökör árát is megadta érte a legény, ha azt akarta mutatni, hogy dolgos ember, készen áll a házasságra. Balladák és népdalok születtek róla, s nem egy pásztor utolsó szemfedője is ez volt.

Kezdik már sejteni, miről lesz szó? A cifraszűrről, erről a különös, méltóságteljes, időtálló viseletről. Nem teszek mást, csak közreadom, amit Bak Zoltán szűrkészítő mestertől, népi iparművésztől hallottam.

A szűr eredete – az igétől a szőrig

„A neve – mondja beszélgetőtársam – valószínűleg a szűr igére vezethető vissza, de más nézetek is élnek. A posztó- és nemezhívők szerint inkább a birkák szőrére utal. Az viszont biztos, hogy a szűr már a 13. századi forrásokban is megjelenik.”

Más keleti népeknél is viseltek nemez- vagy posztóruhát meleg, eső, hó ellen, de a mi szűrünkhöz hasonló formát sehol sem találni. A cifraszűr a Kárpát-medence sajátja, akár a magyar nyelv vagy a puszták illata. Már az 1200-as években kódexben is említették.

Hímzett, rátétes, dísztelen – és mindig beszédes

Két alapvető típusa ismert: a hímzett és a rátétes. Először egyszerű, beszegték, hogy ne kopjon, majd a szegést elkezdték díszíteni – az egy centiből nyolc lett, s megszületett a „nyargalás”. A hímzett forma a Dunántúlról indult, az Alföldre vándorolt, majd a varrógép megjelenésével (1860 körül) elterjedt a rátétes díszítés is. A kereslet akkora volt, hogy a mesterek már nem győzték hímzéssel – a kivágott és felvarrt motívumok gyorsabbak, de legalább olyan mutatósak voltak.

Debrecen – cifraszűr-nagyhatalom

A 15. század végi Debrecenben már hetven szűrszabó dolgozott, s a céhes időkben csak vásárokban adhatták el portékájukat. „Persze, hogy éjszaka a pincében tovább dolgoztak, megrendelésre hímeztek – meséli Zoltán nevetve. – Nappal meg bóbiskoltak az asztalnál.” A céhrendszer megszűnésével (1840 körül) a cifraszűr igazi reneszánszát élte.

Tiltották is, dicsérték is

Nem mindenki nézte jó szemmel ezt a díszes ruhadarabot. Volt, hogy a zsandár késsel vagdosta le a túl cifrának ítélt részeket. „A parasztember ne cifrálkodjon!” – hangzott az indok. Az 1848-as szabadságharc után pedig a Habsburgok tiltották, mert az ellenállás jelképévé vált: a mintákban ott rejtőztek a nemzeti színek és szimbólumok.

Rackától a merinóig – a szűr szövete és lelke

A szűr anyaga kezdetben rackajuh szőre volt – hosszú, durva szálú, ebből készült az ún. aba posztó. Később a merinógyapjú váltotta fel: könnyebben kezelhető, lágyabb alapanyag. A Dunántúlon fehérítették a szövetet, amit az alföldi ember nem kedvelt, mivel gyengébbé tette az anyagot – „meszesnek” nevezte. Az 1800-as évek végén Erdélyből érkezett a jó minőségű posztó, amely kiszorította a debreceni mestereket.

A szabás is kötött volt: egy sing (kb. 63 cm) széles anyagból dolgoztak, nem pazaroltak semmit.

A minta vándorol, mint a mesterség maga

A felszabadult inas elvándorolt, vitte magával a tudást, s a mintákat is – de őt is érték hatások. Veszprém, Debrecen, Nagyvárad, Kolozsvár – a cifraszűr fővárosai voltak. A debreceni motívumok keveredtek a matyó hagyományokkal, a formák alkalmazkodtak a vásárlók ízléséhez. Hiszen a mester is piacra dolgozott: a szűr divat volt, csak épp a maga méltóságteljes módján.

Rang, munka és táj formálta viselet

A viselet hossza és szabása tájegységenként változott. A dunántúli rövidebb volt, térdig ért, de széles hátsógallérral. A hortobágyi gulyás általában szárközépig érő darabot viselt, hogy a szél, hó és nap ne árthasson neki. A csikósé rövidebb, hátul felhasított, hogy lovaglás közben is kényelmes legyen.

A cifraszűrt vállra vetve hordták, de az ujja nem maradt üresen: tarisznya gyanánt szolgált. Az alföldi változat hosszabb, akár 50 centis ujját bevarrták, s megtömték élelemmel, dohánnyal – mindennel, ami két-három napra kellett a pusztában.

Ha megázott is, át sosem ázott

A szűr nemcsak dísz volt, hanem pajzs is. A megszövött posztót a kallómalmokban hideg-meleg víz váltakozásával ványolták, verették, míg tömör, vízálló posztó nem lett belőle. A gulyakútban áztatták, majd öten-hatan húzták ki, s szárították a napon. Ha letámasztották, állva maradt – ennyire kemény tartása volt.

Amikor már nemcsak vásáron árulták, hanem rendelhető volt a szűr, az iparosnál vízpróbával tesztelték: leöntötték vízzel, és ha meg tudtak gyújtani a posztó alján egy gyufát, az arra utalt, hogy jó a felhasznált anyag minősége – nem nedvesedett át a „teszten”. A próba egy kancsó bor mellett történt: ha nedves lett a szűr, akkor a mester fizette az áldomást. Egy szűr ára egy ökör vagy egy jó ló árát is elérte – komoly vagyon volt. Emiatt is tartották úgy akkoriban, hogy aki cifrát visel, az nem korhely, hanem megbecsült, dolgos ember.

A cifraszűr ma – mesterség és küldetés

Azt hinnénk, ez már csak múzeumi darab, de Bak Zoltán munkája bizonyítja, hogy élő hagyomány. Már több mint százötven szűrt készített, a megrendelések sorban állnak, akár másfél évre előre. A gond ma már nem a vásárló, hanem a jó posztó: a vastag, tömör anyagot nehéz beszerezni. „Másfél hónapig együtt gondolkodunk a megrendelővel – mondja. – Meg kell értenem, mit üzen a színek és minták világa számára. Ha, amit én érzek, benne is megszületik, tudom, hogy jó munkát végeztem.” A cifraszűr nem csupán viselet. Örökség, történelem, kézművesség és lélek.

– Szöőr Bea –

Fotó: Bak Zoltán

az eredeti hír itt elérhető