Az aradi vértanúkra emlékezett Debrecen

A megemlékezésaz Országzászló katonai tiszteletadás melletti felvonásával és félárbócra eresztésével kezdődött a Kossuth téren. Ezt követően Nagysándor József honvédtábornok kőhalmánál Barcsa Lajos alpolgármestere mondott beszédet. Ismerjük-e, kit nevezett ki Kossuth Lajos 1849. július 14-én hadügyminiszterré? – tette fel a kérdést, amit rögvest meg is válaszolt: Aulich Lajost. Ki szólalkozott össze – még a császári hadsereg tagjaként – 1848. március 31-én egy bizonyos Julius Jacob von Haynau altábornaggyal, amiért büntetésből az itáliai hadszíntérre vezényelték? Damjanich János. Ki volt az, aki a megtorlás elől török földre menekülhetett volna, de nem tette? Dessewffy Arisztid. Ki vette át az Országos Főhadparancsnokság vezetését 1849 elején Debrecenben? Kiss Ernő. Ki volt az, aki számtalan ütközetben vitézül harcolt, de Buda ostrománál nem rántott kardot, mert nem akarta a várőrség egyik tagjának – saját testvérének – vérét ontani? Knezić Károly. Kinek volt kulcsfontosságú szerepe a honvédsereg fegyver- és lőszerellátásának biztosításában? Láhner Györgynek. Ki volt az, akit a szabadságharc késztetett arra, hogy odahagyja az Első Magyar Középponti Vasúttársaság főpénztárnoki állását, s újra egyenruhát öltsön? Lázár Vilmos. Ki volt az, aki ugyan csak néhány szót tudott magyarul, de magyar honvédei így is tűzbe mentek volna érte? Leiningen-Westerburg Károly. Ki volt a dicsőséges tavaszi hadjáratban a fősereg lovassági parancsnoka? Nagysándor József. Ki volt az, aki Bécs felé üldözte Jellasicsot? Poeltenberg Ernő. Ki volt egy ideig Pest városparancsnoka? Schweidel József.

Ki oktatta erődítéstanból Görgei Artúrt és Klapka Györgyöt? Török Ignác. És ismerjük-e azt, akit ma 170 esztendeje Aradon utolsóként szólított a bitófa alá a hóhér? Ismerjük-e Vécsey Károlyt?

Nem, nem ismerjük! Viszont jól tudjuk, kik voltak ők! Ha álmunkból felriasztanak bennünket, akkor is soroljuk neveiket.

Tudjuk, kik voltak, de 170 esztendő múltán sem ismerjük őket. Tudjuk, hogy ők voltak az aradi tizenhármak. A magyar honvédsereg azon katonai parancsnokai, akik egyazon napon és egyazon helyen végrehajtott kivégzésükkel az 1848-49-es forradalom és szabadságharc eltiprásának vértanúivá, szimbólumaivá váltak. Nem ismerjük őket, mert esetükben mintha teljesen elvesztené fontosságát az, hol születtek, honnan jöttek, hogyan nevelkedtek, milyen nyelven álmodtak, életük során mit tettek vagy mit nem tettek. A vértanúknak ugyanis nincs életrajzuk, mert velük kapcsolatban minden más evilági tettet felülír az, hogy szimbolikus körülmények között áldozták fel életüket egy magasztos ügy oltárán. S ezt az ügyet 1848-49-ben úgy nevezték: a magyar szabadság.

A tizenhármak aradi vértanúsága a magyar szabadság nem önmagában álló áldozata! Sajnos hajlamosak vagyunk elfeledkezni arról, hogy a szimbólummá vált sorsok számtalan hasonló sorsot jelenítenek meg. Az aradiakkal egy napon, 1849. október 6-án Pesten állították kivégzőosztag elé Batthyány Lajost, az első felelős magyar kormány miniszterelnökét, valamint Fekete Imre gerillaszázadost. Október 25-én Aradon golyó általi halál lett osztályrésze a felségsértéssel vádolt Kazinczy Lajosnak, a költő és nyelvújító Kazinczy Ferenc fiának. S a tizenhármakkal együtt megvádolt Lenkey János is az aradi vértanúk közé sorolható, hiszen bár őt – mivel elméje a per során elborult – nem ítélték el és nem végezték ki október 6-án, de Aradon halt meg ő is 1850. február 9-én.

S ott vannak azok a kollektív emlékezet számára névtelenek, akiket már 1849 februárjától kezdődően, a harci cselekmények kapcsán végeztek ki, de nem csatában, harc közben estek el. Általában megtorlás, elrettentő szándék áldozataivá váltak földművesek, népfölkelők, papok, portyázó katonák, gerillák, hírszerzők, s az Ausztriából a szabadságharc megsegítésére hazafelé igyekvő egységekből való 13 huszár.

A sor hosszan lenne folytatható, különösen azt követően, hogy Haynaut 1849. május 30-án kinevezték az Itálián kívüli – köztük a magyarországi – császári haderők főparancsnokává. Egyik első dolga volt, hogy a februárban magát megadó lipótvári őrség két tisztjét, Mednyánszky László honvédőrnagyot és Gruber Fülöp századost – akik a megadás ellen szavaztak – felakasztassa. Már a világosi fegyverletétel után – 1849. augusztus 24-én – pedig egy levelében azt írja Schönhals tábornoknak: „…tegnapelőtt megkezdődött a dolog, felakasztattam egy Auffenberg (Ormai Norbert) nevű egyént, aki valamikor hadnagy volt (..), aztán ezredes és Kossuth segédtisztje. Kiss, Leiningen, Poeltenberg, Vécsey (…) is követni fogja (…). Az eljárás a lehető legrövidebb lesz, megállapítjuk az illetőről, hogy tisztként szolgált nálunk, és fegyveres szolgálatot teljesített a lázadó hadseregben. Ekképp az eljárásokat a legrövidebb időn belül befejezzük. (…) Egy évszázadig nem lesz több forradalom Magyarországon, ha kell, a fejemmel szavatolok érte, mert gyökerestől irtom ki a gazt.”

Másnap, augusztus 25-én Radetzky tábornagyhoz intézett levelében már így ír: „A lázadóvezérek, akik ma érkeztek meg, a következők: Kiss, Poeltenberg, Leiningen, Dessewffy, Aulich, Láhner, Török, Gáspár, Nagysándor, Lenkey, Schweidel, Knezić, Damjanich, Lázár; a várban vannak fogságban, akárcsak mindazok a tisztek, akik azelőtt ilyen minőségben szolgáltak a hadseregben.”

A névsorban szereplők mindegyikére halál várt. Kivéve egyiküket: Gáspár Andrást. A Habsburg-ház Debrecenben kimondott trónfosztása után ő ugyan nem szolgált tovább a honvédseregben, de tábornokként őt is több éves várfogságra ítélték. Életét valószínűleg annak is köszönheti, hogy huszárként a gyermek Ferenc József egyik lovaglótanára volt…

A megindított koncepciós per betetőzéseként cinikus módon, az 1848. október 6-án kitört bécsi felkelés idején megölt Latour hadügyminiszter halálának első évfordulóján hajtják végre az ítéleteket. S hiába az ezt követően Haynaut – az aradi kivégzések kiváltotta nemzetközi tiltakozás hatására – visszafogó álszent császári magatartás, a magyarokat a további rebelliótól eltántorítani hivatott rémtett már megtörtént. A sors iróniája, hogy a szabadságharcot 1849-ben csakis az orosz cár haderejének segítségével legyűrni tudó Habsburg-hatalom katonailag és gazdaságilag megroppanva mindössze tizennyolc év elteltével kénytelen kiegyezni a ’49-ben térdre kényszerített magyarokkal, s monarchikus keretek között ugyan, de teret adni Magyarország bizonyos mértékű szabadságának.

Az aradi tizenhárom vértanú szimbólummá vált. Szimbólumáva a magyar szabadságtörekvések eltiprásának, a magyar szabadság ügye mellé állt, s ezért kivégzett százaknak, szimbólumává a harctereken – így a most köröttünk lévő egykori mezőkön is – elesett tízezreknek. Hajtsunk most fejet emlékük előtt! – zárta beszédét Barcsa Lajos.

Ezt követően a Bürkös zenekar „Kis pej lovam megérdemli a zabot…” címmel adott emlékműsort, majd a városi és a megyei önkormányzat, az örmény nemzetiségi önkormányzat, fegyveres testületek, társadalmi és civil szervezetek, hivatalok, intézmények, pártok képviselői helyezték el koszorúikat az emlékmű talapzatánál, majd a Péterfia utcai honvédségi 2-es számú toborzóiroda falán lévő Nagysándor József-emléktáblánál is. Az utóbbi helyszínen Szloszjár Balázs ezredes, az MH 5. Bocskai István Lövészdandárjának parancsnoka emlékezett. Szavai szerint a ma katonái igyekeznek méltók lenni azon katonaelődeik példájához, akik hősiesen helytálltak az 1848-49-es szabadságharc idején.