„Abban hiszek, hogy szadizmus nélkül is létre lehet hozni művészetet”- exkluzív interjú az idei Emmy-jelölt Henry Winklerrel

Henry Winkler igazi Hollywood-i legenda, akinek sármja hetvenen túl(!) sem kopott meg. Amikor Henry leült velem szemben és elkezdte mesélni a szórakoztató történeteit, úgy éreztem, hogy a beszélgetőpartnerem egy fiatal ember. A színész számos filmben, televíziós produkcióban, színházi előadásban szerepelt, de a kamerák mögött is bizonyított, például a népszerű sorozat, a MacGyver producereként. Karriere során két Golden Globe-bal jutalmazták (1977, 1978) és az HBO Barry sorozatának Gene Cousineau-jaként 2018-ban haza vihette a Primetime Emmy-díjat is. Bár idén nem tudta megismételni a bravúrt, ugyanezért a szerepért sikerült begyűjtenie egy újabb Emmy-jelölést. A színésszel az évad elején, Los Angeles-ben beszélgettünk.

Mindenekelőtt megenged egy személyes kérdést…? Úgy hallottam, magyar gyökerei vannak…

Ó, igen! Apai ágon a nagyszüleim Budapestről származnak… És tényleg sok gulyáslevest ettünk otthon! (nevet)

Azt is hallottam, hogy a Gene szerepét az HBO Barry sorozatában nagyon hagyományos úton kapta meg…

Ez így volt…

Milyen érzés volt Hollywood-i legendaként ott ülni egy szokványos meghallgatáson?

Elmesélem… Először is: nem gondolok magamra Hollywood-i legendaként. Hetvenkét éves színész vagyok, aki hét éves kora óta álmodott arról, amit most csinál és még most is azt csinálja… Ez szerintem elég elképesztő. Sok színész mondja, hogy jól ismeri a munkámat, felvételek vannak rólam. De van, hogy nem kapod meg a munkát. Ha elmégy egy meghallgatásra, akkor sok mindent le kell nyelned. Elmégy, ott ülsz azokon a székeken… a többi fiatal színész pedig bámul rád, hogy te is itt vagy.

Volt kellemetlen élménye meghallgatáson?

Egyszer találkoztam egy fiatal színésszel. Egy darabig csak nézett rám, majd megkérdezte: „Te miért vagy itt…?” „A csudába! Próbálok munkát kapni!… Te?” – kérdeztem vissza. (nevet)

Hogyan emlékszik vissza a Barry castingjára?

Szóval, bementem a terembe, találkoztam Billel (Bill Hader – a szerk.). Bill, úgy ahogy volt, az egész személyisége nagyon kellemes, megnyugtató hatással volt rám. Csakúgy a válogatást vezető casting menedzseré. Majd azt vettem észre, hogy megnevettettem Billt… Aztán… a casting után… Úristen! Jön a várakozás. Csak vársz és vársz és nem hallasz felőlük. Egy idő után elengeded a dolgot és azt gondolod, hogy oké, legalább jól éreztem magam a meghallgatáson. Egy napon viszont váratlanul kaptam egy hívást Billtől, aki ezt mondta: „Éjjel megírtam egy jelenetet. Átküldöm.” Átküldte, elolvastam – elképesztően jó volt. Aztán visszahívott és megkérdezte: „Van kedved eljátszani…?” Én azonnal arra gondoltam: „Dehogy van!!! Mi lesz, ha elszúrom! Ha nem leszek olyan jó, mint a válogatáson….” Úgyhogy azt válaszoltam: „Természetesen, Bill! Engem ért a megtiszteltetés!” (nevet) Tényleg az igazat mondom! (nevet)

Érdekes, ahogy ilyen őszintén beszél a válogatás élményéről, a szorongásairól, hiszen a karakter, akit a Barry-ben alakít, Gene Cousineau, gyakorlatilag ebben a világban létezik, csak éppen a másik oldalon, nem színészként, hanem drámatanárként. Felhasznált valamit a válogatásokon szerzett élményeiből a karakter megformálásában?

Valójában a színészi munkába minden beépül – minden amit látsz, amit hallasz, az életed során szerzett élményeid, ahogy a világot látod. Önmagadat használod fel a karakter építésekor. Ehhez teszed hozzá azokat a karakterjegyeket, amit az írók megírtak. Tehát a tanárok is, mind, akivel életemben találkoztam, valamilyen szinten benne van Gene karakterében.

Melyek a legfontosabb tulajdonságai egy jó drámatanárnak Ön szerint?

Amikor készültünk a Barryre, Billel meglátogattunk egy drámaórát. Tanúja voltam Billel, ahogy a tanár elkezdett kiabálni a diákjaival és megríkatott egy lányt, azért, hogy kihozzon belőle egy jó színészi alakítást… Ilyenkor mindig azt mondják, hogy mindez a művészet jegyében történt. De én nem hiszek ebben. Szerintem ez arról szólt, hogy a tanár visszaélt a hatalmával és valakit nagyon megnyomorított. Én abban hiszek, hogy szadizmus nélkül is létre lehet hozni művészetet.

És mi történik akkor, ha valaki nem tehetséges?

Nos, van ilyen… Nagyon sok ember elhivatott, de nagyon kevesen képesek végrehajtani a feladatot. És nagyon sokan gondolják, hogy nem kell felkészülni. A színjátszás ötezer éves szakma és ennek oka van. Nagyon sok mindent meg tud tanulni az ember a szakemberektől. Én nem akartam csak egy hullócsillag lenni. Én hittem abban, hogy el kell végeznem a megfelelő tanulmányokat és meg kell szereznem a kellő végzettséget.

És színészként, ennyi rutinnal szokott még lámpaláza lenni?

Állandóan. Nem tudom, lehet csak azért, mert nem vagyok más, mint egy alacsony zsidó ember… (nevet). De valami érdekes dolgot felfedeztem az évek során: a munkánkat megelőző lámpaláz sokkal rosszabb, mint amikor már valójában elkezdjük a munkát. De ezt nagyon sokáig nem tudtam… Úgy hatvan évig… (nevet). Felkértek, hogy játszam el Scrogge szerepét az ’An American Christmas Carol’-ban 1979-ben. Úgy érzetem képtelen vagyok rá, annyi híres színész játszotta már előttem ezt a szerepet, én a kislábujjukig nem érek fel. De erőt vettem magamon és igent mondtam a szerepre. Nem bántam meg, nagyon boldog vagyok utólag, hogy elvállaltam.

Említette, hogy fontos az Ön számára a kellő felkészültség, a tanulmányok. Ön szerint tehát csak a megfelelő felkészültség és tanult háttér képes egy színészt igazán sikeressé és értékessé tenni a szakmájában vagy léteznek azért született őstehetségek is?

Ez egy nagyon jó kérdés. Azt gondolom, hogy az én esetemben nagyon fontos szerepet játszott a képzettség, mert megtanultam olyan dolgokat, amiket nem tudtam. Ryan Gosling született tehetség. Anthony Hopkins és Jack Nicolson szintén. Én tudom, hogy magamat sorolhatom-e ebbe a kategóriába. Egyet viszont biztosan tudok: meg kellett dolgoznom azért, hogy most itt legyek.

az eredeti hír itt elérhető