„A vér szó szerint a te kezedhez is tapad.” – Exluzív interjú Winston Duke színésszel

Jordan Peele rendező legújabb filmje, a Mi (Us) kapcsán beszélgettünk Los Angelesben az amerikai színésszel.

Mit gondolsz, hogyan értelmezhetik a nézők Jordan Peele legújabb filmjét és mit jelenthet a Mi számukra?

A filmünknek rengeteg jelentésrétege van. Az igazat megvallva, részt vettem egy vetítés utáni beszélgetésen, amikor az emberek megemészthették a filmet, majd hazamentek és fel tudták maguknak tenni  kérdést, hogy mit jelentett számunkra a Mi… De szerettem volna részt venni egy olyan hosszabb beszélgetésen is, amikor általánosságban beszélgetünk kultúráról, individualitásról és arról, hogy hol áll most az országunk globálisan szemlélve.  

Mit jelent számodra a film?

Atyaég! (Nevet) Rengeteg dolgot. Számomra leginkább arról a kulturális kiváltságról szól, amiben élünk, amiben szándékosan – vagy éppen nem szándékosan – részt veszünk. Kérdéseket vet fel bennem, hogy kik is a szörnyek igazából ebben a filmben? Nagyszerűnek találom, ahogy a film kihívásokat ad számunkra azzal, hogy definiálnunk kell, kik a hősök, kik a gazemberek és hogyan is néz ki az erőszak valójában.  Ez az, amit Jordan Peele a legtöbb filmjében megvalósított. Ami igazán megfogott a Get Out! című filmjében, hogy újraértelmezte a dzsentrifikáció kérdését. (dzsentrifikáció – fiatal értelmiségiek beköltözése a megüresedett belvárosi negyedekbe – a szerk.) Ahogyan az erőszak szemszögéből láttatja a dzsentrifikációt. Ez egy nagyon intenzív és kényelmetlen folyamat. Ahogyan a közvetlen környezeted és a kultúrád egyszerűen eltűnik körülötted és kitörlődik a történelem. Amikor kiköltöztetik a törzslakosokat… na jó, lehet, hogy akkor azt gondolod, hogy ’rendben van, így legalább biztonságosabb lesz a környék…’ (nevet). De belegondoltál már abba, hogy igazából ez egy aktív erőszak…? És ez meglehetősen félelmetes.

Ezek után mi a személyes véleményed az erőszak fogalmáról?

A filmünk a kulturális kiváltságokról szól. Kiváncsi vagyok, hogy mennyire erőszakosak azok a „kiváltsági struktúrák”, amelyekben részt veszünk. Mondhatod, hogy mi nem ölünk meg senkit – én csak az Instagramon szörfözök. De eszedbe jutnak azok az emberek, akik a lábukat vagy a karjukat veszítik el valahol Afrikában, hogy kiássák azt a veszélyes anyagot a földből, amiből a telefonod egy alkatrésze készül…? Hogy hogyan veszel részt egy globális konfliktusban csak azzal, hogy megveszed azokat a dolgokat, amiket szeretnél…? Szóval a vér szó szerint a te kezedhez is tapad. Te is részese vagy a bűnnek. És nem számít, hogy a társadalom melyik csoportjához tartozol.

Ez a film arról is szól, hogy egy gazdag család megtámad egy szegény családot. Ez kicsit úgy hangzik, mint a Fekete párduc sztorija…

(Nevet) Szerintem a hasonlóság a két rendezőben és a pszichológiában rejlik. A legtöbb rendező a pszichológiáról beszélget mostanában. Ha pedig a főszereplőid úgy néznek ki ahogy, akkor kifejezetten fekete (afro-amerikai – a szerk.) pszichológiáról beszélünk, ami különösen fontos ebben a filmben. Mi nem azt mondjuk, hogy mindenki jó, csak azért mert eredendően jó, vagy mindenki rossz, csak azért, mert eredendően rossz vagy mert láttuk rosszat csinálni. Mindenki csupán az adott földrajzi területnek és környezetnek a terméke.  Mindannyian a környezetünk termékei vagyunk. A kiváltság és a kényelem termékei vagyunk. Az önmagunk kifejezéséből és elismeréséből adódó hiány termékei vagyunk. Megszámlálhatatlanul sok minden tesz bennünket olyanná, amilyenek vagyunk.

Ez a második alkalom, hogy az Oscar-díjas színésznővel, Lupita Nyong’o-val dolgozol. (Az első a Fekete párduc volt.) Milyen volt a partnerének lenni ebben a filmben?

Lupitával együtt jártunk a Yale dráma-tagozatára, de ott sosem kerültünk össze – a Fekete párduc volt az első olyan alkalom, amiben ténylegesen együtt játszottunk. Viszont láttuk egymást különböző iskolai projektekben a Yale-en is. Ültem például Lupita Shakespeare-előadásán. Mi egy igazán művészi alomból származunk, olyan helyről, ahol színészként bedobtak minket helyzetekbe, amiben nagyon kényelmetlenül éreztük magunkat és amikor kikászálódtunk belőlük, akkor sokkal erősebbek és magabiztosabbak lettünk. Tehát nem igazán éreztem a különbséget a forgatás során – egyszerre volt iskolai feladat és munka – jól ismerjük ezt a fajta kihívást. Egyszerűen csak egy csodálatos lehetőség volt számomra egy olyan embert támogatni a játékommal, akivel ilyen komoly közös történelmünk van. Egy embert, akiben hiszek. Egy embert, akinek hiszek a játékában. Minden nap azt kérdeztem magamtól a forgatásra menet, hogy mivel tudnám még jobban segíteni a Lupita munkáját. Milyen nüánsznyi dolgot tudok még hozzáadni a játékomhoz, amivel még inkább támogatom az ő játékát. Egyszóval felelmelő élmény volt.

Az emberek szeretnek ’kukkolni’, izgalmas helyzetnek élik meg általában, ha beleláthatnak egy másik ember életébe…

Azt hiszem, a világ egyre kisebb lesz és ez egy visszafordíthatatlan folyamat. A filmünk pedig a világ teljes népességére is reflektál. Az Internet korában mindannyian összekapcsolódunk. Nincs hová rejtőznünk egymás elől és mindannyian egymásra számíthatunk. Gyakorlatilag mindannyian a saját magazinunk tulajdonosai vagyunk az Instagram és a Twitter által, ahol legjobb oldaladat kell mutatnod. Írnod kell a saját történetedet, hogy ’Ma annyira csodálatos vagyok, mert…’ (nevet)

Ha ez egy furcsa nap lenne, amikor minden a feje tetején állna és az Instagramra valamit a rossz oldaladról kellene posztolnod, akkor mi lenne az?

Ó, uramisten! (nevet) A film kontextusában, ha elképzelem a karaktereimet Gabe a kiváltságosságával, Abraham annak hiányával írható le. Szóval azt gondolom, hogy az én doublegangerem (sötét oldalam, árnyalakom – a szerk.), egy olyan személy, akiből hiányzik mindaz, ami Winstont Winstonná teszi. Winston hangja, Winston lelke, Winston képessége, hogy változtasson… Azt nem tudom, hogy hogyan nézne ki. Elég keményen dolgozom azon az életemben, hogy  biztos legyek abban, hogy ne történhessen ilyen, ne jöjjön elő. Szóval igazából nem tudom, hogy nézne ki a sötét másom, de még rá gondolni is rémisztő és kényelmetlen.

Szerinted az írók a bevándorlókra is utalni szeretnének ezzel a filmmel?

A filmünk nagyon sok mindenre utal.

Úgy értem, hogy rengeteg ember érkezik Amerikába azzal a szándékkal, hogy amerikai legyen, de nem feltétlenül tudnak azzá válni.

Nos, azt gondolom, hogy a válasz attól is függ, hogy mit tekintünk Amerikának. Amerika egy nagy keverék. Keveréke dolgoknak és kultúráknak, szóval nem írható le egy dologként. Amerika karibi, mexikói, olasz, ír, magyar, az itt élő emberek a világ minden részéről származnak, Japánból, Kínából, tényleg a világ minden pontjáról. Éppen ez teszi erőssé, éppen ezért lehet itt párbeszédeket folytatni. Ez egy demokrácia. Nem egy dolog van, itt mindig ’ketten vagyunk’. Azt hiszem ebben a megállapításban az a legerősebb, hogy „mi is”. És ez azért kiált, hogy végiggondoljuk, mit hagyunk magunk után örökségül. Miről beszélnek majd a cselekedeteink? Mit képviselünk a világban, mit hagyunk a jövőre? Mindannyian kapcsolódunk egymáshoz szándékosan vagy akaratlanul. És itt vagy te, ki vagy te…? Ha mondjuk egy szép napon bekopogtat az ajtódon az a sok dolog, amiből te állsz össze… és azt mondja ’Itt vagyok…’ ’Ki vagy te?’ ’Winston vagyoook…’ (nevet) Szóval te is ugyanígy vagy ezzel. Készen állsz arra, hogy szembe nézz önmagaddal? Azzal, hogy milyen lábnyomot hagysz majd örökségül ezen a bolygón…?

az eredeti hír itt elérhető